október 31, 2006

Internet Marketing Expert

Nem véletlenül nem írtam tegnap, ugyanis oktatáson vettem részt, amit nagyképűen Internet Marketing Conferencenek hívtak.
Szolid 1000 dolláros részvételi díját a cégem fizette - én próbáltam tiltakozni, de hiába: a főnököm szerint biztos tudnak újat tanítani ennyi pénzért.
Nem tudtak.
Ez már akkor gyanussá vált, amikor a rádöbbentem, a résztvevők azon elényésző kisebbségéhez tartozom, akik számára az informatika nem szitokszó.
Hogyan fogalmazzam meg azt a pánikot, amit akkor éreztem, amikor bevezetésképpen elkezdték magyarázni, mi az internet? Végül nem volt szörnyű: gyorsan túljutottunk az alapfogalmakon, hogy rátérjünk olyan grandiőz tudnivalókra, mint Search Engine optimalizáció, meg Vertikális Portálok.
Végül egész érthetően ledarálták egy hozzám hasonló geek számára a tudnivalókat, azt azonban erősen kétlem, hogy a hallgatóság nagyrészét kitevő egyszerű marketingesek bármit megértettek volna.
Mindenesetre, akárcsak nekik, nekem is egy újabb papírral gazdagodott a gyűjteményem: tegnaptól Certified Internet Marketing Expert vagyok.

Hétvége és a bútorok

Az egyik legkülönösebb, legszokatlanabb és legbosszantóbb kultúrkülönbség bevándorlók számára a bútorzat kérdése lehet. Erre ugyanis sehol, senki nem készíti fel az embert.
Új Zélandon a szekrény nem divat. Úgyannyira nem, hogy klasszikus bútoráruházakban hiába is kerestünk szekrényt: ezt a kategóriát nem ismerik.
Van tallboy, ami a komód megfelelője, de a jól megszokott - rúddal az akasztós ruhának, polcokkal a többinek - szekrényt égen-földön nem találni.
Ez persze nem feltétlenül baj: a házak nagytöbbsége legkevesebb kettő, de inkább több beépített szekrénnyel rendelkezik - és ezt nem is mulasztják el a hirdetésekben közzétenni.
A gond akkor van, ha belefut az emberfia egy olyan házba, ahol ez a feature kimaradt - mint például mi is. Tekintettel arra, hogy érkezésünkkor fogalmunk sem volt, hogy szekrényt beszerezni nagyjából a Szent Grál utáni hajszával ér fel, nem akadtunk fent a beépített szekrények - a storage - hiányán, gondolván, a többi bútorral együtt úgyis meg kell vennünk.
Hónapokig kergettük megfelelő szekrényt, aztán már bármilyen szekrényt - míg beletörődtünk, minden hiába, nem fogunk kapni. Vagy máshová költözünk, vagy kerítünk egy asztalost, vagy maradunk a karnisokra akasztott ingek, bőröndökből és nájlonzacskókból előcimbált ruhák fémjelezte valóságban.
Ez utóbbit nagyon meg lehet unni egy év alatt, higyéttek el.
Sokáig azzal a gondolattal szedáltuk magunkat, hogy költözünk, és ezúttal odafigyelünk majd a megfelelő számú és mérető gardróbra, ám ahogy egyre tolódott a költözés időpontja, úgy vált egyre sürgetőbbé a probléma megoldása.
Végül, mikor - feláldozva az egyébként naphosszat használaton kívüli dolgozószobát, amely egykor János hálója volt, és a privacynket - befogadtuk ideglenes lakótársnak Annamarit, a probléma elhatalmasodott.
Annamari beköltözött egy hete, és ezzel olyan káosz uralkodott el, aminek a felszámolása nem tűrt halasztást.
A hétvégét ennek a felszámolására szántuk, eldöntvén: történjék bármi, de szekrényszerűséghez kell jutnunk.
A kutatás először a Freedom Furnitureben látszott eredménnyel járni: olyan Mobile Robeot (Mobil Szekrény) találtunk, ami kellő mérettel, egész esztétikus megoldást nyújtott, tolerálható (130 dollár) áron. Lelkesedésünket némiképp lehűtötte, hogy a közeli boltban csak a mintapéldányt tekinthettük meg, s hogy egész Manukauig (Dél-Auckland, 40 perc autóval) kellett autóznunk egy megvásárolható pédányig. Mindenestere boldogan cipeltük haza a kínai ipar remekét, hogy aztán örömünk dühöngésbe csapjon, amikor az összeszerelés folyamatában felfedeztük a lyukak hiányát.
- Damn, gyárihibás ez a vacak.
Szombat késő délután lévén esélyünk sem volt a korrigálásra, így meglehetősen gyászos hangulatban mentünk a már előre leszervezett grill-partira, ahol aztán végignéztük a múlt hétvégi túra Czuppy által készített képeit, és Bandi videoját.

Vasárnap a kötelező mosodai túrát (még mindig nincs mosógépünk, úgyhogy a Northcote Center mosodájába hordjuk a ruháinkat) követően azonnal Manukauba robogtunk, ahol dicséretes gyorsasággal elintézték a problémánkat: visszavették a hibás árut, és visszaadták a pénzt, tekintettel arra, hogy bármennyire is erőlködtünk, hibamentes termékkel momentán nem tudtak szolgálni.
Manukauban egyébként az általam valaha látott legnagyobb bevásárlóközpont van, megtippelni sem tudom a méreteit, legyen elég annyi, hogy autóval is tízpercekig tart bejárni.
Hiába nézelődtünk azoban, semmiféle megfelelő pótlást nem találtunk, pedig makacsul a fejembe vettem, addig nem nyugszom, amíg szekrényszerűséget nem lelek.
Ha egyszer sikerült, kell sikerülnie másodszorra is.
Életem Értelme javasolta a mostanában nyitott - azóta agyonreklámozott - Sylvia Park nevű plázát, amely hazafelé tartva egyébként is útba esett.
A Sylvia Park még csak félig kész, ám máris lenyűgöző méretű, és elképesztő áruválasztékkal várja a betévedőket. Itt bukkantunk a Howard Storage World nevű üzletre, amely nevéhez méltóan a tárolásra szakosodott. Rövid válogatás után ráleltünk egy szekrényre hajazó tárgyra, ami, ha esztétikailag nem is tökéletes (lévén a tervezők eredetileg üres gardróbszobába terveték), de funkciójában tökéletesen passzolt. Némiképp drágábbnak bizonyult, mint a Freedomos elődje (170 dollár), de legalább van szekrényünk.

október 28, 2006

Orbit Étterem

Ahhoz képest, hogy milyen vacakul éreztem magam pénteken nap közben, estére - egy kis délutáni szunyókálás után - teljesen rendbejöttem, így kissé ünnepélyes hangulatban indultunk a Sky Towerbe vacsorázni.
Tudtam ugyan, hogy Életem Értelme akut tériszonyban szenved, de ezt sosem kapcsoltam össze pusztán a magasság tényével: valahogyan úgy képzeltem, hogy a pánik kiváltódásához nemcsak a magasság, de a védtelenség, meg a nyílt tér is kell. Így azután meglepetéssel észleltem, hogy kedvesem már az autóba ülés pillanatától elkezdett pániktüneteket produkálni - de erősen tartotta magát, így inkább komikus volt, ahogyan önszuggesztió képpen folyamatosan motyogta, hogy nem is lesz vészes.
Maga a torony a déli félteke egyik legmagasabb építménye - a reklám szerint a legmagasabb, de ezt kétlem némiképp - a maga 328 méterjével, de a forgó étterem, mely stílszerűen az Orbit nevet viseli, "csak" 190 méter magasan van.
Az Orbit egyébiránt valóban grandiőz, európai értelemben is osztályonfelüli étterem - ha leszámoljuk, hogy nincs terítő az asztalon -, szolid ételválasztékkal (mindössze két szellősen nyomtatott oldal az egész menü), ám elképesztően gyönyörű kilátás nyílik belőle. Hogy a vizuális orgiát tovább fokozzák, az étterem lassan forog a torony körül, mérésem szerint - amit persze némiképp befolyásolt a közben fogyasztott 2004-es évjáratú Hawke's Bay dűlőiről származó Cabernet Sauvignon - 20 másodpercenként tesz meg egy métert, s kb. egy óra alatt egy teljes fordulatot.



Párom hősiesen küzdött tériszonyával: részint a borba, részint az evésbe próbálta folytani, ez pedig többé-kevésbbé helyes taktikának bizonyult, mert mindent összevéve jól érezte magát, és még a kilátás is tetszett neki.
Az étel jó volt, bár nem extra; igaz nem is kulináris szenzációkért jöttünk ide. Én inkább a biztonságra játszottam a magam csirkés mindenféléimmel, de Életem Értelme osztrigát evett - velem mondjuk tökéletes gyomorállapot esetében sem fordulhat elő, hogy nyers, döglött kagylót kanalazzak a héjjából.
Az árak tekintetében oda lyukadtunk, amire nagyjából számítottam: közel 200 dollár volt az este végszámlája - ebből mondjuk 24-et megúszhattunk volna, ha van annyi eszem, hogy az étteremben érvényesítem a parokolójegyet. Olcsónak tehát semmiképp sem olcsó, bár ha jobban belegondolok, Magyarországon is kényelmesen el lehet költeni ennyi pénzt egy osztályonfelüli helyen - különösen, ha számításba veszem az üveg bort és az osztrigát.
Új Zéland azonban valahogy megváltoztatja az ember pénzhez fűződő viszonyát - én legalábbis sokkal kritikusabban viszonyulok az árakhoz: soha életemben nem voltam annyira spórolós, mint itt.

október 27, 2006

Professzionális

Ma azzal búcsúzott el a főnököm, hogy én vagyok a cég valaha volt legprofesszionálisabb munkatársa.
Azért azt nagyon remélem, hogy ez nem igaz. A cég jövője szempontjából...

Nyavaja

Tudom, hogy még adós vagyok a hétvégi túra második és harmadik napjáról szóló beszámolóval, ám az elmúlt napokban nem volt időm megírni: mióta nincs otthon net, csak az irodában tudom a Blogot folytatni, az pedig értelemszerűen nem töltheti ki a munkanapomat.
Jó hír viszont, hogy most telefonált Életem Értelme, megérkezett a modem, így délutántól ismét lesz otthon is internet.
Azt kell mondanom, le vagyok nyűgözve: a hibás modem cseréje lebonyolódott egyetlen csonka hét alatt (hétfő ugye ünnepnap volt).

Mellesleg tegnap este Takapunán vacsoráztunk egy thai étteremben. A kiszolgálás és a környezet elsőrangú, az árak elfogadhatóak - kettőnknek levessel, főétellel plusz sörrel is csak 59 dollár volt a számla. Ámbár nem nagyon szokás errefele borravalót adni - azt hiszem az egész itt létünk alatt ez a második eset, hogy előfordul velem -, tegnap mégis 65 dollárt fizettem, mert kifejezetten meg voltunk elégedve. Legnagyobb meglepetésemre gyermeki öröm ömlött el a thai üzletvezető arcán, úgy örült, mintha nem hat hanem hatszáz dollár tippet kapott volna. Jóleső érzés volt, s különösen szeretem, hogy itt nem elvárják és kikövetelik az ilyesmit, hanem annak fogják fel, ami valójában: az elégedett vendég elismerésének.
Az étel is roppant finom volt: Tom Yum leves királyrákkal, aztán én valami marhahúsos, currys, kókusztejes főételt ettem; Életem Értelme pedig sült, zöldséges Tofut. Kellemesen fűszeres, nem túl csípős, egzotikus ízek - ám úgy tűnik, ideje lesz csínján bánnom a fűszerekkel.
Reggel óta rendetlenkedik a gyomrom, legszívesebben lefeküdnék egy kicsit haldokolni - egyelőre szóba sem kerül, hogy a munkára koncentráljak, elég feladat megülni az irodában.
Lehetett volna mondjuk annyi eszem, hogy felkészüljek erre: mióta Új Zélandon vagyunk, nem az első eset, hogy ilyesmi fordul elő, és mindig a nagyon fűszeres étkezések után. Itt az ideje, hogy levonjam a konzekvenciát: az emésztésem már nem a régi, jóval érzékenyebb mint volt, és sokkal érzékernyebb, mint szeretném. Nem lesz egyszerű megtartóztatni magam, bár a mostani hasfájás emléke nyilván komoly visszatartóerőt jelent majd a jövőben.

Még szerencse, hogy ma nincs angol, és Lajos is lemondta a délutánra tervezett squash játszmát. Amint tehetem hazaszaladok leheverni, mert este háromnegyed kilencre asztalt foglaltunk a Sky Towerben - erről pedig nem vagyok hajlandó lemondani, legfeljebb valami ízetlen kiwi vackot választok majd vacsorára.

október 26, 2006

Honvágy

Beszéljünk akkor a honvágyról is, ha már visszatérő kérdéssé vált.
Ha nagyon röviden, egyszerűen és sarkosan akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom: nincs.
Persze nem ennyire egyszerű a kérdés, s ha a mélyére ásom, akkor ez messzire vezet. Ha a honvágyat valami patetikus hazaszeretettel azonosítjuk, valami erős magyarságtudattal, akkor - s ezt talán szégyenlenem kellene -, nincs nekem ilyenem.
Vannak személyek, akik hiányoznak: a családom; Életem Értelme családja, akikhez az utóbbi években már éppúgy kötődtem, mint a vérszerintihez; és persze a barátaim. Velük jó lenne megosztani mindazt a jót és szépet, ami itt történik velünk. Ők azonban helyfüggetlenül hiányoznak: ha ide tudnám telepíteni őket, szinte maradéktalanul boldognak érezhetném magam. Azután hiányozik még pár apróság: a magyar konyha és a könyveim.
Nem hiányzik azonban semmiféle magyar életérzés, sem Budapest, sem a Magyarországon hagyott élet dinamikája, vagy a költők által megénekelt tájai vagy tudomisén.
A személyekhez köthető hiányérzetből fakadóan hiányoznak olykor szituációk, és azt hiszem, valamiféle valahová tartozás érzése - bár, a Szigethalomra költözés kiválló tréningnek bizonyult: az a nem egészen 30 km a várostól úgy kilúgozta a szociális életemet és olyan elmagányosodást indított el, amit előtte sosem gondoltam volna.
Ehhez képest itt Aucklandben egy sokkal pezsgőbb társasági élet részese vagyok, persze az itteni ismerősök egyelőre nem tudnak tizenéves barátságokat pótolni, ám nem fordulhat elő, hogy napokig ne találkozzak élőszóval (néha még terhemre is van, hogy ennyire a táraság egyik központjává váltunk), ami azért Magyarországon az utolsó években simán megtörtént.

Fura experimentumban volt részem Kuala Lumpurban, amikor az indiai/maláj taxis, aki végighurcolt minket a városon, megkérdezte, mit tudok elmondani Magyarországról, mire vagyok a legbüszkébb, vagy méginkább, mire a legbüszkébbek magukban a magyarok.
A kérdés mellbevágott és meglepett: ugyan kivágtam magam valami sztenderd szöveggel, hivatkozva a tudósainkra meg tájaink természeti szépségeire, de azért ez a kérdés tüskeként maradt bennem és azóta is felmerül, újra és újra...
Mire lehetünk büszkék, mi magyarok?
Szégyen és gyalázat, hogy e kérdés egyáltalán felvetődhet. Mostanra tudok rá válaszolni, akár egy szóval is, akár kifejtve, ám e válaszban benne foglaltatik az egész bornírt rögmagyarság. Igen, a múltunk számtalan momentumára büszkék lehetünk. De a jelenünkben és az előrelátható jövőben egyetlen dolgot sem találtam, ami említhető volna.

Visszatérve a honvágy kérdésre: most olyan gyökértelennek érzem magam. Új Zéland még mindig nem az otthonom zsigeri szinten - ehhez nyilván kevés még az itt töltött idő -, az egész itteni lét olyan átmenetinek tűnik számomra. Magyarországot már nem érzem otthonomnak. Nem tudom elképzelni, hogy megint ott éljek, fogalmam sincs mihez kezdenék magammal, az életemmel, ha újra ott kellene laknom. Limbó ez most a javából. De nincs B terv, nincs visszaút - jövőképem csak Új Zélandról van, ahogyan a vágyak és elérendő célok is idekötnek.

Aztán az jutott eszembe, hogy ahogyan egyre gyorsabb ütemben valósulnak meg a sci-fi klasszikus klisséi, ahogyan már most is elképesztő könnyebbséget ad a kommunikációban az internet meg a videofon (ezek nélkül nyilván sokkal inkább megszenvedném az emigrációt), úgy eljön majd a pillanat, amikor az egyelőre legyűrhetetlenül nagy távolság (20.000 km) is zárójelbe kerül. Talán már nem az én életemben, de egyszerre beköszönt majd a teleportáció korszaka, amikor Aucklandből sem gond beugrani egy vasárnapi ebédre Hidegkútra vagy Kartalra.
Persze azt is hiszem, hogy Új Zéland számtalan jó tulajdonságának egyik záloga éppen ez az iszonyatos távolság és az ebből adódó viszonylagos szeparáltság. Talán nem is bánom igazán, hogy az én életemben még nem lesz pár perc alatt beutazható földgolyó. Inkább megpróbálok gyökeret ereszteni, és hozzászokni a gondolathoz, hogy jó esetben is csak két évente lehet részem ezekben a vasárnapi ebédekben. Most úgy érzem, még ilyen áron is megéri.

Angol nyelv ismét

Újabb darab spanyolviasz feltalálásával büszkélkedhetem el. Azért közzéteszem, hátha érdekel valakit.
Az angol nyelv tanulásában alapvetően két metódust különíthetünk el: valaki vagy saját anyanyelvi környezetben tanulja, vagy angol anyanyelvi környezetben.
A kettő közötti legszignifikánsabb különbség abban nyilvánul meg, hogy amíg teszem fel magyar tanártól tanulom az angolt, addig pontosan tudom a tanultak magyar megfelelőjét is - fel sem merül, hogy ha a tanultakat vissza kellenem ültetnem magyarra, azt hogyan tenném.
Mikor azonban - mint esetemben is - nincs magyar mankó, egyszerre azon kapom magam, hogy bizonyos (egyre nagyobb számú) kifejezéseket értek és használok is, ám ha hirtelen magyarra kell fordítanom, már elakadok, nem jutnak az eszembe a megfelelő szavak, vagy csak hosszas töprengés után.
Ez pedig ilyesztő. Mindig roppant fontos volt számomra a nyelvi tudatosság, s most éppen ez látszik megroppanni.
Nem is tudom, valahogy úgy képzeltem, ha már jól beszélek angolul, az olyan más lesz. Mintha magyarul gondolnám, de aztán angolul jönne ki belőlem, csak épp gondolkodás nélkül. Hát nem olyan. Egyszerűen csak angolul jut az eszembe.
Nem hiszem, hogy ez lenne az előszobája a magyarul elfelejtésnek - ahhoz nem is tudom minek kéne történnie -, azt hiszem, ez inkább egy normális folyamat, ami talán azért nem tetszik, mert így nem szikrontolmács/fordító válik az emberfiából mindenféle külön erőfeszítés nélkül. Ezeket továbbra is meg kéne tanulni...

október 25, 2006

Magyarok és Október 23.

Legszívesebben a Bulvár-t is betettem volna a Labelek közé, egyszerűen nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.
Hölgyeim és Uraim. Megszakítjuk tudósításunkat a hétvégi túráról. Breaking News következik:

Az Aucklandi Magyar Klub rendes havi találkozóját ezúttal vasárnap (október 22.-én) tartotta, értelemszerűen 56-os megemlékezéssel egybekötve.
Az esemény azonban mintegy megelőlegezte az Budapesten kialakult helyzetet: természetesen nem sikerült békésen, méltósággal ünnepelni.

Történt ugyanis, hogy egy 60 év körüli úr, inkább a televíziós közvetítésre volt kíváncsi, mint a helyi ünnepségre, így addig hangosította a készüléket, míg az elnyomta a rendezvény idegesítő zajait (himnusz, beszédek, ilyesmik). Többeket is zavart ugyan ez az eljárás, míg azután egy hölgy vette a bátorságot, és megkérlelte az urat, halkítaná le a tévékészüléket, ha már itt nagyobbrészt nem arra kíváncsiak. Vesztére tette.
A mi tévéfüggő jószágunk felhergelte magát a kérésen, jó magyar szokás szerint személyes sértésnek fogván fel a dolgot, s igazi kuruc virtussal a falhoz lökte az őt inzultáló hölgyet, nyilván, hogy nagyobb nyomatékot adjon jogos felháborodásának.
A kialakult konfliktust egy felszentelt pap gondolta kezelni, ám isten szolgája sem járt sokkal jobban: a már addig is emelt hangú diskurzus ordítozássá fajult, mígnem előkerült a bicska is.
Hogy a bicskázó urat a kialakult szituáció forgatagában, a kérést beterjesztő hölgy fia mikor vágta pofán, már sosem fog kiderülni - mindenesetre a közjátéknak a helyi rendőrség felbukkanása és intézkedése vetett véget.

Egy darabig gondolkodtam, hogy miféle vitriollal fogom kommentálni a történteket, megjegyezve mindenfélét a magyarság megosztottságáról, összefüggésben szittya eredetünkkel, de aztán letettem róla. Maradok inkább döbbent csendben.

Hurrá, örülünk!

Eljött a nagy nap. Pénteken este a Sky Towerben vacsorázunk, ahogyan ezt megfogadtuk már egy örökkévalósággal ezelőtt, amikor elhatároztuk, egy Új Zélandon fogunk letelepedni. A fogadalmunk úgy szólt, hogy amint mindketten megkapjuk a letelepedés előszobájaként számon tartott munkavállalási engedélyt, ezt a Sky Tower tetején található, méregdrága étteremben fogjuk megünnepelni.

(Az alábbi fotó nem az én művem, Czuppy készítette pár hete, de nekem különösen tetszik, úgyhogy alig vártam már, hogy mikor és milyen ürüggyel lophassam el...)


Én rég birtokában vagyok e becses matricának (úgy értem az útlevélbe ragasztott munkavállalási engedélynek), de Életem Értelmének csak ma érkezett meg.A nagy hatalmú Immigration Office ugyanis egész különleges módon ítéli meg a kérelmeket. Én ugye job offerrel (munkaajánlat) elsődleges jelentkezőnek számítottam, s miután minden szükséges papírom rendben találtatott - ezt pedig minden családi vita ellenére sem bíztam a véletlenre és egy bevándorlási ügynökkel intéztettem szolid 900 dolláért - expressz sebességgel megkaptam az engedélyt.
Életem Értelme azonban family streamen folyamodott - vagyis szerelmi viszonyunkra alapozta a kérelmét. Így persze nem volt szüksége jövendő munkaadóra, nem kellett a végzettségét, munkatapasztalatát igazolni, mindössze azt, hogy valódi és stabil (genuie and stable) párkapcsolatban élünk, több mint egy éve.
A szükséges bizonyítékok beszerzése után, mint egy négy hónappal ezelőtt kerültek a papírja az Immigrationhöz - mi pedig balgán hittük, hogy egy-két héten belül mehetünk is ünnepelni. Nem így történt: az Immigration egy hónapig hozzá sem nyúlt a kérelemhez, azután, egy nappal a törvényi határidő lejárta előtt kézbevette.
Persze utána sem kapkodták el, sőt, mintegy szúrópróbaszerűen kiemelték a teljes orvosi kivizsgálás zárójelentését, és tovább küldték ellenőrzésre egy saját szakértőjüknek.
(Tényleg, mit lehet egy olyan zárójelentésen szakérteni, amelyben az afféle kérdések, miszerint AIDS-e vagy tuberkulózisban szenved-e a delikvens, a lakonikus nem válasz van bekarikázva?)
Noszóval végül meglett az engedély, némi magyarázattal egyetemben: az Immigration szerint a párom egyben a csatolt részem is, én pedig dolgozom, pénzt keresek és mindent összevéve képes vagyok a családfentartásra, így nyilvánvalóan semmi sürgető nincs abban, hogy az ő kérelmét elbírálják. Éppen ezért szépen hátulra sorolják az ilyen kérelmeket a prioritásban, hogy az "igazán fontosak" gyorsabban elbírálásra kerüljenek.

Csak halkan és zárójelben merem megjegyezni, hogy nem vagyok bizonyos abban, hogy plusz pár hetet nem azért várattak minket és nem azért küldték szúrópróbaszerűen ellenőrzésre a zárójelentését, mert őnagysága az ügynökünk nyomatékos tanácsa ellenére, amikor elvesztette a türelmét (viszonylag gyorsan), elkezdett telefonálgatni, megsürgeti az ügymenetet.

A dolog nyilvánvaló pikantériája, hogy amíg a kérelem elbírálásra vár, addig az útlevél is ott csücsül a paksamétában, így aztán a delikvens, ha akarja sem hagyhatja el addig az országot, amíg a döntés meg nem születik.
Így esett, hogy párom, bármennyire is szeretett volna hazalátogatni idén nyáron, ez nem sikerült: most már mehetne ugyan, de ez túlságosan összecsúszna a hamarosan (decemberben) esedékes éves szabadságommal, azt pedig szeretnénk kettesben a világnak ezen a féltekéjén eltölteni.

Most azonban nézzük a jó oldalát: megvan tehát a munkavállalási engedélye, mégpedig a nyílt verzió (velem ellentétben), ami azt jelenti, hogy tetszőleges munkát vállalhat, nemcsak a diplomájának megfelelő könyvtárosit. (Az én engedélyem ugye a kenyéradó cégemhez köt, ha munkahelyet váltanék, jöhetne az újabb Immigrationös tortúra.)
Erre a munkahely vadászatra azonban nagyjából egy hónapunk van, ha december közepéig nem talál állást, akkor egy időre fújhatjuk: a nyári szabadságolások alatt nem túlságosan esélyes, hogy bárhová is felvegyék.
Anyhow - mondaná az angol, az küldetés első része teljesítve. A következő szint már a végeleges letelepedési engedély, aminek még idén nekifutunk szintén.

Ps.: A letelepedési engedély megkapására külön fogadalmat tettem, ezúttal egyedül: amint megkapom, leugrom a Sky Tower tetejéről...

október 24, 2006

Ninety Miles Beach

És jöjjön kezdetnek pár video a Ninety Miles Beach-i off-roadozásunkról.
A narrátor természetesen Életem Értelme.



Far North - Első nap

Az előre jósolt rosszidővel dacolva nem mondtuk le a háromnapos túrát, és jól tettük: szombaton és vasárnap gyönyörű időnk volt, csak a hétfőnket mosta el az eső.
Valószínűleg a világ egyik legszebb részén jártunk a hétvégén: az Északi Sziget északi felében, amit itt csak Northland-nek vagy Far North-nak neveznek.
Szombat reggel fél nyolcra volt kitűzve az indulás, így negyed kilenckor el is indultunk. A magyar csapat létszáma végül hatra apadt az eredeti nyolcról - ketten papírkutyának bizonyultak, és a várható rossz idő miatt lemondták az utat. Két autó és egy motor alkotta volna konvojt, ha együtt megyünk, ám Jocó és barátnője Bogi már péntek este elindultak, Bandi pedig pedig szombaton hajnalban felpattant motorjára azzal a felkiálltással, hogy Cape Reingán találkozunk.
Hozzánk végül csak Czuppy került a Bighornba, így hármasban vágtunk neki az 1-es útnak.
Az eredeti tervek szerint Cape Reingán áll össze a csapat: ki-ki amint odaér szájat tát és bevárja a többieket, azután közösen visszamentünk volna Waitiki Landingbe, amely az információk szerint az utolsó település északon, itt volt a szállás lefoglalva.
Czuppyt igazándiból nem ismertük (egyszer, a megérkezése utáni napokban ugyan találkoztunk egyfél órára), így volt bennem némi aggodalom, hogy miféle figurával hoz majd össze a sors, de hál istennek gyorsan kiderült, hogy jófej és kellemes társaság. Nem utolsó sorban kifejezetten ügyes amatőr fotós, ami már azért is hasznos, mert én meg semmit sem értek a dologhoz, és elhatároztam, hogy tanulok tőle.
Aucklandtől északi irányba Whangerei a legnagyobb város, nagyjából 180 km távolságban. Tekintettel arra, hogy Új Zélandon autópályák nem nagyon vannak - illetve csak Aucklanden belül van -, az útunk kétszer egysávos országúton vezetett végig, így 80-90-es tempóban haladtunk.
Dél körül értünk Whangereibe, és bár kellemesen volt az autókázás, már mindannyian kiszálltunk volna egy kicsit lábat nyujtóztatni, így amikor megláttuk a vízesésre figyelmeztető kiírást, azonnal úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Jó döntés volt. A hétvégéről készült képgaléria első kilenc képe ott készült - tündérsziget a város ölében.
Két óra séta és fényképezés után indultunk tovább, miközben újabb tennivaló született: egyszerre elkapott a félsz, hogy a magunkkal hozott 256 SD kártya kevés lesz a hosszú útra, hisz még csak az elején tartunk, és egy előre be nem tervezett megállóban elfényképeztem a felét. (Mindösszesen olyan 500 kép készült, igaz ennek mindössze a 10% lett értékelhető végül.)
Már régóta terveztem, hogy veszek egy nagyobb memóriakártyát, de valahogy mindig elmaradt, így most szívtam a fogam, hogy útközben vajon hol, és mennyiért sikerült majd megejteni.
Az 1-es úton haladtunk tovább, és majd minden településen megálltunk egy kicsit, hátha kapok SD kártyát. Végül egy Towai nevű falvacskában közölték, ne is reménykedjek: legközelebb KeriKeriben lesz erre módom. (Kiejtve kiwiül KiriKiri.)
Kerikeri azonban épp nem esett útba, és nem nagyon fülött a fogam, hogy módosítsunk az eredeti útvonalon, úgyhogy magamban már felkészültem, hogy takarékoskodnom kell, és visszavettem a készülő képek a felbontásán is.
Újabb két óra elteltével értünk Kaitaiaba, ami meglehetős városkának bizonyult. Itt végül sikerült egy éppen zárni készülő fotós boltban a kártyavásárlás is, nem mondom, hogy nagy üzlet volt: az 1 gigás kártyát kaptam meg 130 dollárért, pont annyiért, amennyibe itt Aucklandben a 2 gigás kerül.
Mindenesetre már ekkor kiderült: noha az alapvető élet mindenütt olcsóbb, mint Aucklandben (már új-zélandi viszonylatban), bizonyos dolgok azért drágábbak és nem is kicsit.
A memóriakártya csak egy a sorban, ami igazán meglepett, hogy az eddig kötött árasnak hitt üzemanyag is úgy drágul, ahogy távolodunk: Whangereiben még csak 5 centtel drágább literje, de Kaitaiaban már 7 cent a különbség, hogy végül Waitiki Landingben beállítsa a csúcsot, a maga + 20 centes drágulásával.
Kaitaiaban aztán bevártuk Jocóékat, akik annak ellenére, hogy előző éjszaka indultak, kissé lemaradtak. Ők megszállatak valahol a keleti partvidéken még péntek éjjel, azután össze-vissza kavarogva az ellenkező irányból közelítettek.
A Ninety Miles Beachre már közösen érkeztünk. Nehéz visszaadni az élményt: körülbelül 25-30 méter széles, egybefüggő, tömör homokos partszakasz, ami majd 90 mérföldön keresztül vezet felfele Cape Reinga felé. Már ha éppen nincs dagály, mert olyankor a Tasmán tenger elönti a területet.
Kimentünk a partra, ott bohóckodtunk vagy másfél órát, aztán, hogy még napvilágnál elérjük az uticélunkat, a továbbindulás mellett döntöttünk. Mi a Ninety Miles Beachen, Jocóék azonban ezt nem merték megkockáztatni: igaz, tele a környék figyelmeztető táblákkal, ha jön a dagály, az óvatlan autós könnyen bajba kerülhet.
A Ninety Miles Beachnek összesen három ki-bejárata van, egy lent, ahol kezdődik, van egy onnan 20 km feljebb, és a végén, a Giant Sand Dunes-nél (Óriás Homokdűnék).
A gond mindössze annyi volt, hogy nem tudtuk meghatározni, vajon mennyi időnk van még a dagályig. Mi végülis úgy döntöttünk, hogy próbát teszünk a parttal: úgy ítéltem meg, észre fogjuk venni, ha emelkedik a vízállás, és akkor kimenekülünk a középső - viszonylag közeli - kijáraton.
A homokos part izgalma Életem Értelmét is felvillanyozta, így aztán majd tíz kilométert ő vezetett: naná, itt nem nagyon volt szembeforgalom, és hiányoztak az összes zavaró körülmények, mint lámpa, kereszteződés, gyalogos. Végül persze minden gond nélkül elértük a kijáratot, s ott egy rövid töprengés után úgy döntöttünk elég az off-roadból, visszatérünk az országútra.
Újabb egy óra múltán értünk Waitiki Landing közelébe, ahol jött a meglepetés: mobil térerőnek nyoma sincs. Erre persze nem készültünk fel, Jocóékkal úgy állapodtunk meg, hogy telefonon keresztül tartjuk a kapcsolatot. A dolog annál is fontosabb lett volna, mert csak nem sikerült Waitiki Landingre rátalálnunk. Volt ugyan egy kiírás, aztán három épület, amiből az egyik egy használaton kívüli, valamikor buszmegállónak épült, mostanra rogyadozó fabódé volt, a második egy benzinkút, ami egyben vegyesboltként is funkcionált, míg a harmadik egy étteremmel egybenőtt kempingszerűség. Mi azonban településre számítottunk, így azt gondoltuk, ez legfeljebb Waitiki Landing kezdete, így békésen tovább autóztunk, várva, hogy rálelünk a faluközpontra. De nem. Waitiki Landing ez a három épület.
Mire azonban ezt felfedeztük, már jócskán megközelítettük Cape Reingát, ezért inkább nem fordultunk vissza, hogy megnézzük amíg világos van.
Maga a látnivaló Új Zéland kezdete - márha azt tekintjük, hogy a második legészakibb pontja - és a világítótorony. A képgaléria azt hiszem ékesebben beszél minden szónál.
Egy órát tölthettünk fent, fotóztunk és nem tudtunk betelni a látvánnyal.
Erős kétségekkel autóztunk vissza, s inkább próba-szerencse alapon álltunk meg a már említett épületegyüttesnél, hogy legalább valami információhoz jussunk. Az étteremben aztán meglelltünk a többieket, s rövid küzdelem után hozzájutottunk a legfoglalt szálláshoz, ami egy három személyes pici szobácskának bizonyult, szörnyen kényelmetlen, egyszemélyes vaságyakkal (20 dollár per fő egy éjszaka).
Az este levezetésképpen némi sörözésbe, pizzás vacsorába és billiárdozásba fulladt.

október 20, 2006

Internet absztinencia

Tegnap este azzal örvendeztetett meg az Orcon által, az előfizetéshez adott ADSL modem (Dynalink RTA 1320), hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül felmondta a szolgálatot.
Sem az áramtalanítás, sem a reset nem segített: kis lámpácskái ugyan biztatóan hunyorognak, ám mulatságosan zümmög, akárha egy seregnyi sandfly költözött volna belé, és természtesen nem működik rendeltetésszerűen. Egész pontosan sehogy sem működik.
Először dühödten a falhoz akartam vagdalni, aztán rájöttem, hogy még benne vagyok az egy éves garanciális időben (ugyan pár héttel csupán), úgyhogy megtartóztattam magam.Még a régi, Magyarországról örökölt rossz beidegződéssel készültem csatázni a szolgáltatóval, s már jó előre kinéztem, hogy mit veszek majd pótlásul, ha nem sikerül érvényesítenem a garanciát.
Ám újra és újra kellemes meglepetésként ér, hogy itt mennyire másként mennek a dolgok.

Reggel felhívtam az Orcon (az internetszolgáltatónk) számát, ahol pár másodperc múlva kapcsolták az ügyfélszolgálatos jószágot. Kissé idegesen kezdtem bele a problémám ecsetelésébe, ám gyorsan megnyugtatott: semmi gond, megadja a Dynalink helyi képviseletének a címét, csak dobozoljam be a hibás modemet, adjam postára, és a postafordultával meg is kapom az új példányt.
Ebben megnyugodva mentem a dolgomra, aztán csak feltörtek a rossz tapasztalatok, hát hiszen ennyire nem lehet egyszerű, gondoltam. Hogyan kell igazolnom, hogy én Orcon ügyfél vagyok? elektronikusan köttetett az előfizetés, sehol egy pecsétes papír, sehol egy becsületes számla.
Kikerestem hát a Dynalink New Zealand ügyfélszolgálatának számát, felhívtam őket is.
Ott azonban egy automata közölte, hogy sajnos minden ügyintézőjük foglalt, hagyjam meg a telefonszámomat, majd ők visszahívnak.
Helyben vagyunk, gondoltam, az életben nem hívnak vissza. Most akkor küldjem vagy ne küldjem a hibás szerkezetet?
Fél óra múlva csöng a mobilom, a Dynalink az. Udvarias férfihang kérdi, miben állhat a szolgálatomra. A meglepetéstől alig jutottam szóhoz, végül csak sikerült kinyögnöm a problémámat. Ugyanazt a választ kaptam, csak küldjem el hozzájuk, amint megkapták postázzák a cserét. Az akadékoskodásomat, hogy kell-e nekik valami igazolás, számla, akármi - nem is értette. Nem, nem kell nekik: hát egyszerű nem? van egy hibás termék, amit őt forgalmaznak, az garanciális, tehát kicserélik.

Itt tartunk most. Remélem jó vége lesz az ügynek, és valóban hamarosan megkapjuk az új modemet - addig ugye nincs otthon net.
Addig is: Orcon, Dynalink, Új Zéland - ügyfélszolgálatból 5 csillag.
Mindenesetre a várható esős időjárás ellenére sem tettünk le a hosszú hétvégi túráról, így az internet absztinencia első három napja mindenképpen fájdalommentesnek ígérkezik.
A jövő hét kedden visszatérek.

október 19, 2006

Apám és Bloggolás

Este sikerült beszélnem apámmal MSNen keresztül, webkamerázva. Megszokott dolog ez közöttünk amúgy, hetente megejtjük, de a héten valamiért csak nyögvenyelősen akart sikerülni: vagy nem voltam épp otthon/gépközelben, amikor hívott, vagy nem jött létre a kapcsolat.
Ma végre minden klappolt, szokás szerint elmondtam, hogy mi hír felénk - érdeklődött, hogy áll a költözésünk* meg mi van Életem Értelme útlevelével.
Egy keveset politizáltunk, majd elmesélte, hogy még mindig csak várja, hogy legutóbbi kötetét kutathatóvá tegye a levéltár. Aztán szóba került, hogy valami értelmeset szeretne csinálni megint, töprengett, hogy mit tegyen. Hidegkút történelmének feldolgozásához nem látja értelmét - túl sok és hosszú munka, ami nem éri meg -, esetleg itt lenne az ideje az önéletrajzába belefogni. Ez utóbbi kapcsán viszont felmerültek az agályai, hogy már nem jól, nem pontosan emlékszik a múltja, gyerekkora részleteire. Ezen viszont nem csodálkoztam, mégiscsak 73 éves lesz pár héten belül.
Summa summárum, jót beszélgettünk, jó volt látni.
Valahol a beszélgetés elején felvetette, hogy nem az MSN nickemhez tartozó státussorba írt blogcímem okozta-e a minapi kapcsolódási problémát.
Nyilván nem, de engem ismét eltöltött a büszkeség: az apám, aki világ életében bölcsész volt, leküzdötte a generációs szakadékot, bátran emailezik és elsajátította az azonnali üzenetküldők és a webkamera használatát, csak mert a hülye fia a világ túlfelére költözött. Mindezt olyan idős korában, amikor a legtöbben már irtóznak minden újszerűtől és modern technikai kütyütől.
Sosem kedvelte pedig a sci-fit - mindig erősen kapaszkodott a realitásba -, és gyanítom sosem fogja igazán megérteni az én vonzalmamat a fantázia iránt.
Gyakran eszembe jut, hogy mennyire más, mennyire viszontagságos sorsa volt, mind a munkája, mind a magánéletét tekintve (elég ha csak a saját viselt dolgaimat felidézem), és nyilván nem ilyen fiút képzelt el magának. Gyanítom, nem sok örömét lelte bennem, és ezt sajnálom: az életem egy szakaszában mindennél jobban szerettem volna megfelelni neki és az elvárásainak.
Szerettem volna, ha úgy tud büszke lenni rám, ahogyan ő szerette volna.

De elkanyarodtam a témától, igazándiból a beszélgetésünk kapcsán két gondolat fogalmazódott meg bennem. Egyfelől, számára a mód, ahogyan kommunikálunk, minden bizonnyal maga a megvalósult sci-fi, s ha jobban belegondolok, nekem is az kell legyen: kamaszkoromban az efféle video-telefonálásról legfeljebb a Galaktika könyvekben olvashattam, vagy sci-fi filmekben láthattam.
Észrevétlenül szivárgott be az életünkben a jövő és észrevétlenül vált a mindennapok részévé, de számomra - pont az együtt haladás miatt - ez sokkal kevésbbé volt látványos vagy megterhelő. Vajon hogyan élheti meg ő, akinek már a televízió is egy technikai ugrás volt, nem a valóság természetes velejárója? Vajon miféle technikai csodát kell majd nekem elsajátítanom (és vajon lesz-e hozzá elég erőm, elég nyitott elmém) öregkoromban, huszonöt-harminc év múlva, ha a saját hülye fiammal akarok majd, ha nem is lépést tartani, de legalább kommunikálni?

Szóval miután megkérdezte, nem a blogcím okozta-e a problémát, óhatatlanul szóba került, hogy mi az a bloggolás. Próbáltam egyszerűen elmagyarázni és örültem, hogy érti, hogy tetszik neki.
Aztán ennek kapcsán rájöttem, hogy ha ő is olvassa mindazt, amit leírok, nyilván egy csomó dolgot nem ért majd, és nemcsak a technikai/szakmai bejegyzéseimet, de az amúgy őt is érdeklő szövegek egy része is kényelmetlenséget okozhat neki. Nem tudom nem lesz-e számára nehezebb áthidalni a kommunikációs szakadékot, mint volt a technikait: olyan szavakat, rövidítéseket, kifejezéseket kellene megértenie, amelyek vagy sima anglicizmusok, vagy az internetes szubkultúrából származnak.
Egyszerre még az is felmerült bennem, hogy visszamenőleg átfogalmazzak mindent - aztán ezt az ötletet elvettettem, de közben rájöttem, adós maradtam magamnak egy fontos dologgal.
Mindenezidáig nem foglalkoztam azzal a kérdéssel, kinek is írom mindezt, hogy kicsit marketing ízzel fogalmazzam meg, ki a célcsoport?
E kérdés megválaszolása pedig fontos, hisz a bejegyzések nyelvezetének, tartalmának idomulnia kell az olvasóközönség elvárásaihoz, különben értelmét veszíti az egész. Lássuk tehát:

1. Mindenekelőtt a családom, barátaim és ismerőseim számára írom, akiket valóban érdekel, hogy mi minden történik velem. Jó médium erre a blog, különösen ekkora távolságnál: nem kell külön-külön levelekben megírni az eseményeket, vagy minden egyes momentumot tízszer-tizenötször elmesélni.

2. Mindazok számára, akik a kivándorláson gondolkodnak, különösen, ha épp Új Zéland a választott úticél. Gondolom - ha nem is lexikonszerűen - sok minden kiderül abból, hogy mire számíthatnak.

3. Magamnak és esetleges leszármazottaimnak. Érdekes lesz majd évek múlva visszaolvasni, és persze én sem bánnám, ha most olvashatnám apám 20-30 évvel ezelőtt írott bejegyzéseit.

Nyilván lesznek majd, akik nem tartoznak egyetlen fentebbi kategóriába sem, ám az ő elvárásaik egyelőre nem jelentkeznek prioritásként.

*Költözésünk története egy következő bejegyzésben.

október 18, 2006

Edgy Eft

Hamarosan megjelenik az új Ubuntu: 6.10 Edgy Eft kódnévvel. A végleges verzió a jövő hét csütörtökre, október 26-ra várható.
Ez az első eset, hogy nem töltöttem le és kísérletezgettem a próbaverziókkal, ebben nyilván nagy szerepet játszik, hogy tökéletesen elégedett vagyok a mostani Dapper Drake-el.
Mindazonáltal úgy várom már, mint kisgyerek a karácsonyt: a jövő hét vége minden bizonnyal Edgy Eftezéssel telik majd. Az Acer megvétele óta nem volt kedvem/erőm installálgatni - így hát azon még mindig egy ótvar Windows XP Home teljesít szolgálatot.
Most azonban eljött a kiválló alkalom - Életem Értelme nyilván sikítozni fog -, hogy eltakarítsam a Windowst.

Egyelőre maradok a 32 bites verziónál. Lassan fél éve használok az irodában 64 bitest, de rá kellett jönnöm, nem érett még a mindennapokra: túl sok kompromisszum megkötésével, túl sok molyolással jár.

Angol nyelv

Ha az ember más országba költözésre adja a fejét, kulcskérdés a választott ország nyelve. Elméletileg ugye abból válik a második anyanyelv, a jövendő élet fő kommunikációs csapásiránya.
Mi különösebben nem kockáztattunk - legalábbis azt hittük az induláskor -, Életem Értelme egy nyavajás nyelvzseni (úgy ragad rá minden idegen nyelv, mint padlószőnyegre a perzsamacska szőre), én pedig - túl néhány lefordított köteten - úgy gondoltam, hamar belerázódom a verbalitásba is.
Emlékszem, az első sokk még a megérkezést követő héten történt rögtön: az ASB Bank végtelen kedves és szolgálatkész ügyintézőjével a bankszámlanyitás - addig flott - menete futott kommunikációs zátonyra. Ugyanis miután mindent elintéztünk, feltett egy egyszerű kérdést, amit sehogyan sem tudtam értelmezni, sem környezetében, sem magát a szót.
Az iránt érdeklődött, van-e entenim?
Hülyén bámultam, sőt nagyon hülyének is éreztem magam; a kis hölgy pedig nem unt rá, és újra meg újra feltette a kérdést, egyre jobban tagolva, más mondatszerkezetbe ágyazva, de rendületlenül mosolyogva.
(Persze akkor még nem tudtam, hogy ez kötelező és megszokott: az itt élő ázsiaiak egy része sosem tanul meg rendesen angolul.)
Körülbelül öt perc kínlódás - bevallom eleinte a kudarcélmény miatt én sem álltam a helyzet magaslatán - végül kiderült, hogy arra kíváncsi, hogy internettel rendelkezem-e.
Internet kiejtve = enteni. Tetszik érteni?
Aztán kezdtem megszokni a kiwi englisht minden furaságával egyetemben (az e hang következetes i-nek ejtése, így lesz a penből pin), túl voltam néhány szakmai interjún.
Roppant megelégedéssel nyugtáztam, hogy a létező nyelvi problémák áthidalhatóak, ha nem is tudom magam pont úgy kifejezni, mint ahogyan szeretném, ez csak idő kérdése.
A következő rémület akkor hatalmasodott el rajtam, amikor új munkahelyemen, az első mítingek egyikén találkoztam a projektvezetőnkkel. Mike a már szinte parodisztikus kiwi akcentusát elképesztő sebességű beszéddel súlyosbította, megfűszerezve krónikus rövidítés mániájával.
Mike-ot hosszú hónapokig nem értettem, megtanultam értelmesen bólogatni, és minden a munkát érintő valós kérdéssel kapcsolatban írásban kommunikálni. A dolog miatt érzett kezdeti csalódottságom hamar átváltott rezignációba, majd úgy döntöttem, akkor jelenthetem ki, hogy a nyelvi akadályokat maradéktalanul leküzdöttem, ha már Mikeal is zökkenőmentessé válik a verbalitásunk.
Aztán jött a kötelező hat hónapos breakdown - amikor egyszerre úgy éreztem, a nyelvi fejlődésem inkább devolúció, és rosszabbul beszélek, mint amikor megérkeztünk -, majd lassan fontosabb problémák takarták ki a nyelvhasználat kérdését. Észrevétlen folyamat során jutottam odáig, hogy rádöbbenjek - bár még korántsem beszélem az angolt tökéletesen -, nyelvileg asszimilálódtam.
Illetve...
Elérkeztünk a fordulóponthoz. Tudniillik a letelepedési engedély megkapásának feltétele egy IELTS nyelvizsga sikeres abszolválása. Miután pedig - hogy tartani tudjuk a saját magunk számára eredetileg kitűzött határidőket - még december folyamán jelentkezni akarunk a permanent residency-re (minden emigráns álma), az IELTS megszerzése nem tűr halasztást.
A dolog többféle képpen is megoldható - bátrabbaknak ajánlanám az egyből vizsgát, mindössze 265 dollár -, én azonban óvatos módon közelítem a kérdést: a jövő héttől minden délután két órán keresztül a University of Auckland English Language Academy specializált felkészítőjén ülök majd, egy hónapon át (a már fentebb említett vizsgadíjjal együtt jutányos 585 dollárért).
Biztos, ami biztos alapon.
Megúszhatnám persze az egész mizériát, az IELTS-t kiválthatom egy munkáltatói igazolással, amiben a cég tanusítja, hogy az angol nyelvtudomásom megfelelő, de úgy döntöttem, saját emberségből oldom meg a kérdést, inkább választom a nehezebb utat.
(A munkáltató igazolás megmaradt B tervnek - ha mégis hülyébbnek bizonyulnék, mint számítok rá.)
Eleinte töprengtem, hogy elmenjek-e mindenféle felkészítő kurzus nélkül vizsgázni, csak úgy, kipróbálni, hogy mit tudok, ám végül két okból is lemondtam erről:
1. Ha nem sikerül a vizsga, három hónap múlva próbálhatom meg csak újra.
2. Hilary Beri.

Hilary Beri a More FM hírolvasója. A More FM-et hallgatom minden reggel munkába jövet - hazafelé már Bic Rungat CDről - és egész eddig egy kellemes baritonú férfiember olvasta a híreket, tőle tudtam meg, hogy a Harbour Bridge-en aznap miért éppen az a zászló leng, ami.
Pár hete azonban feltűnt Hilary Beri, akit egész egyszerűen nem értek. Illetve ha nagyon odafigyelek, akkor persze igen, többé-kevésbbé - de reggel félálomban elég nekem odafigyelni a vezetésre, tehát a gyakorlatban meg vagyok fosztva a reggeli híradagomtól.
Hilary Berit be kellene tiltani nazális hadarásával, szürke, élettelen hangjával együtt.
Esetleg nekem kellene megtanulnom angolul rendesen.

október 17, 2006

Subdimension

Nem használom a Subdimension nevet nick-ként. Eddig sem tettem, ezután sem fogom.
Lol.

Cape Reinga

Hosszú hétvégénk lesz, bármilyen furcsa, itt is ünnepnap október 23.
Nem, Új Zélandon nem a magyar forradalmat ünneplik, hanem a Labour Dayt, ami olyan, mint Május 1.
Valójában a 8 órás munkanap kiharcolásának ünnepe, amelyben a kiwik a világelsők közé tartoznak (1840).
Az első hivatalos Labour Day-t 1890 október 28-án tartották, arra, hogy ebből mikor és miért lett 23.-a nem találtam magyarázatot (vagy október 4. hétfője?).

Tekintettel a várható jóidőre, hosszú kirándulásra szántuk el magunkat: elmegyünk az északi sziget legészakibb csücskére - Cape Reinga-ra. Ez nagyjából egy 450 km hosszú trip. Szombat éjszaka megszállunk Waitiki Landingben, aztán két napon át jövünk visszafelé - vasárnap Russellben alszunk -, hogy hétfő estére hazaérjünk. Állítólag gyönyörű a vidék, és arra van a Ninety Miles Beach (igen kilencven mérföld hosszú, egybefüggő homokos tengerpart), az off-roadozás paradicsoma.

Várom már nagyon.

október 16, 2006


No ez a kép jól példázza Auckland éghajlatát és növényzetét. Az efféle pálmák teljesen szokványosak felénk, ez a sor épp Takapuna és Devonport között áll, egy félreeső utcában. És igen: a béna, majomszerű teremtmény én vagyok, ahogyan azt próbálgatom, mennyire volna nehéz felmászni.

október 15, 2006

Diwali fesztivál

Indiai fesztiválon voltunk délután, a Britomart mögötti parkolót foglalta el a rendezvény. Hosszas töprengés után végül komppal mentünk Devonportból, mondván úgysem tudnánk leparkolni a kézenfekvő célnál - hisz pont a parkolóban állnak a sátrak, nyüzsög a tömeg.
Nem voltam különösebben elájulva az eseménytől: egyszerű kirakodóvásárnak imponált, tele mindenféle vicik-vacakkal és kitelepült indiai kifőzdékkel.

Az indiai konyha Magyarországon még minden bizonnyal az egzotikus kategóriába tartozik, itt azonban egyike a leggyakoribbnak: én pár próba után ráuntam, azóta kifejezetten kerülöm. Akkor inkább a thai vagy kínai koszt, bár már azok is a fülemen jönnek ki - fele királyságomat adnám valami rendes magyar kisvendéglőért.
Mondjuk állítólag van St. Heliersben egy német étterem, ahol rendes rántotthúst és igazi gulyást adnak, de még nem sikerült eljutnunk oda. A jövő héten mindenképp sorra kerítem, aztán majd jól beszámolok róla.
És van egy igazi magyar hentes is - az elmúlt hetek legnagyobb találmánya. Már a megérkezésünk után hallottunk róla, de annyi negatívumot, hogy egész mostanáig nem volt kedvem eltúrázni odáig. A hentes ugyanis Dél-Auckland csücskében, Manukauban található - legkevesebb egy órás trip.
Hiba volt idáig húzni, mert minden ellenkező híreszteléssel ellentétben életmentő kolbászok, szalonnák és "Pick típusú" szalámi kapható, ráadásul teljesen elfogadható áron. A kolbászából (amiről még most sem tudom, hogy gyulai vagy csabai típus, mert eddigi két ottjártamkor két különböző néven jutottam hozzá) még mindig van egy kicsi, de a rúd téliszalámi elfogyott két hét alatt, úgyhogy az újabb beszerzőkörút nem várhat tovább.

De vissza Indiához: kénytelen vagyok megállapítani, hogy az indai ember vagy nagyon szép, vagy rettenetesen visszataszító. Középút - helyeske, csúnyácska, semmilyenke - nincs. Ma is láttunk jó sok elképesztően szép emberpéldányt, de amelyikük csúnya volt, az rémisztően, gyomorforgatóan ronda, olyan, hogy minden további sminkelés, maszkolás nélkül is statisztaszerepet kaphatna bármilyen B kategóriás horrorfilmben.

És akkor most (tudom, és-sel nem kezdünk mondatot) egyszerre leszek kicsit hímsoviniszta és kicsit rasszista. Hangsúlyozom, a most következő - akár városi legendának is minősíthető - eléggé el nem ítélhető módon általánosító megállapítást csak másodkézből, hallomásból ismerem. Mindenesetre több különböző forrásból származik, ezért hajlamos vagyok némi igazságtartamot tulajdonítani a tételnek, ami szerint:
Az indiai nők vaginája rövidebb és szűkebb, mint azt a mi magyar legényeink megszokták. Ezen kívül szeretkezés közben vadul harapnak és karmolnak - mondjuk e harapás/karmolás és a nem kifejezetten összeillő méretű szervek használata között akár összefüggés is lehet.
A legenda egyébként úgy szól a tovább, hogy ha egy indai nő megtapasztalta a fehérembert (magyar fiút?), többet nem nagyon akar másmilyet magának, a keringő történetek egyik szereplője azóta többedik magyar pasiját fogyasztja, egy másikuk azonnal házasodni/gyereket szülni gondolt.
Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a történetek három - egymástól független - férfiszereplőjéből kettő élete legrosszabb dugásának minősítette az experimentumot.

És még merje ezek után valaki azt mondani, hogy nem a méret a lényeg...

október 14, 2006

Hogyan mondjuk?

Ha a makulátlan antonímája a makulás, akkor az ormótlané az ormós vagy az ormótos?

Multikulti

A kíváncsiság elhatározássá érett: hétfőn megkérdezem See-t, hogy a kínaiaknak szőrös-e a segge.
Tudniillik meggyőződésem, hogy a legutóbb vett wécépapírunkat kínai K+F részleg hozta létre, mással nem tudom magyarázni azt az arroganciát, amivel olyan seggtörlőterméket hoznak létre, ami apró darabokban beleragad az ember fenekébe: a dolog tüneteit nem részletezem inkább, mindenki képzelje el.

Amiért szeretek itt élni, azt gyönyörűen mutatja egy pár héttel ezelőtti céges vacsora, amit a főnököm házában sikerült elkölteni, ebben a demográfiai megoszlásban:

3 magyar,
3 kínai,
1 maláj,
1 nepáli,
1 filipínó,
és
2 kiwi.

See egyébként az egyik kínai, mondhatjuk, hogy a legközelebbi munkatársam. Tizenegy éves volt, amikor Új Zélandra költöztek, azóta egyszer járt Kínában. Arra kérdésre, hogy hogy tetszett neki a trip, elhúzta a száját és így válaszolta: - Nem nagyon. Túl sok volt a kínai.

október 13, 2006

Dafke

Életem Értelme: - Rossz sávban állunk.
Én: - A másik buszsáv...
Életem Értelme: - Nem.
Én: - ???!!!

És persze ne csattanjak föl. Az idézett beszélgetés amúgy az Onewa-Lake Road kereszteződésben, az Onewán zajlott, ott, ahol az emúlt egy hónapban minden reggelemet töltöm, mióta rálelltem a menekülő útra és nem kell a Lake Road-i dugulást végigcsinálnom.

Nem tudom, hogy a 28-adik életév, vagy a honvágy hozta-e ki a belőle, de az elmúlt hetekben ismét erőt vett rajta a dafke korszak, ami mindentjobbantudással és elhülyepicsulással párosul.
- Te is tévedhetsz - vágja kicsit később hozzám, persze még ő van megsértődve.
Naná, hogy tévedhetek. Az egész életem kapitális tévedések sorozata, nem újdonság az nekem. De nem a Poincaré-sejtés igazolásáról volt szó, hanem egy rohadt tábláról, ami huszadik napja minden reggel a képembe vigyorog.

Nyavaja

Már megint permanensen egy kődarabot érzek a gyomromban.
Úgy tűnik, kezd visszaütni, hogy húsz éven át nem reggeliztem - sőt semmiféle rendszert nem vittem a táplálkozásomba. Ez a kődarabosdi télen jött elő először (júliusban), eleinte valami gyomorfertőzésre gyanakodtam, aztán kisvártatva gyomorrákra.
Miután nem volt olyan rég, hogy teljes kivizsgáláson kellett átesnem (az Immigration Office jóvoltából), és akkor még nyoma sem volt bármiféle szervi bajnak, gondoltam, rohadt rapid lehet ez a gyomorrák, s magamban már egy elengánsabb fajta pusztulásra készültem.
Később tüdőrákra módosítottam a diagnózist, és megfogadtam, hogyha mégsem az, akkor leszokom a dohányzásról.
Mindenestre nem adtam túl nagy sanszot, hogy ezt a fogadalmamat be kelljen váltanom.
Mielőtt végrendelkeztem volna, mégiscsak elmentem az orvoshoz, aki a rendszertelen táplálkozás (reggelire két-három cigaretta és egy nagy bögre nyers presszókávé) miatti gyomorsav túltengést állapított meg. Adott rá pirulát, amit egy hónapig szedtem, de már harmadnapra eltűnt a kődarab - fújhattam a rákos elméleteimet.
A kődarab ismét megjelent. Némi szomorúsággal veszem tudomásul, hogy nem vagyok halálos beteg, csak struktúrát kéne vinnem az étkezéseimbe, és fel kellene hagyni a cigaretta/kávé kombó reggelivel.
Az önmegtartóztatás nem tartozik a fő erényeim közé.

Blogger Beta

Kicsit molyoltam, meg molyoltak a Googlés fiúk, úgyhogy van megint AdSense. Változatlanul nem fűzök hozzá nagy reményeket, de miért is ne?!
Emellett belegyógyítottam a Statgép scriptjét is az oldalba, bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy tökéletesen működik. Majd kiderül.

október 12, 2006

Autók és Magyarok

Nem tudom miért, talán mert ennyire olcsó és egyszerű, vagy valami kelet-európai lelki defekt miatt, a helyi magyar kolóniának az a része, akivel kapcsolatot ápolok, mániákusan gyűjti az autókat. Úgyértem van aki három-négy ócska vackot is tart, tele velük a garázs meg az utca, és persze egyet használnak csak, a többit szerelgetik, meg csak úgy van.
Nem győztem röhögni ezen, és persze szóvátenni úton útfélen. Mert tegyük hozzá, bármelyikük (melyikünk) megengedhetné magának, hogy rendes autót vegyen, de nem. Egy-két ezer dolláros autók, abból viszont több is.

Egyik nap aztán azon kaptam magam, hogy engem is ledöntött a lábáról ez a hülye kór. Szinte észrevétlenül lett három autónk: tegyük hozzá, úgy, hogy kettőnk közül csak én vezetek, tehát pont elég lenne egy is. Mondjuk van mentségem, vagy legalábbis mentségnek tűnő kifogásaim:

Az első egy fehér Mazda volt, még a megérkezésünk utáni hetekben vettem. Mert autó az kell ugye (lásd tegnapi post). Igazán racionális döntés volt: kifejezetten jó állapotú, olcsó, bár kissé koros jószág, mindenesetre a célnak megfelelt.
Eltelt egy jó csomó idő, aztán júniusban elkezdtem piszkálni a párom, hogy itt lenne az ideje, hogy ő is megtanuljon vezetni (jogosítványa van már lassan tíz éve, de nem vezet, mert fél!) - elvégre egy olyan városban lakunk, ahol gépjármű nélkül nem lehet létezni, azt pedig mégsem várhatja el, hogy én fuvarozzam állandóan.
Szó szót követett, végül úgy döntöttünk, hogy veszünk neki egy autót, ami automata: így mégis egyszerűbb lesz a dolga, nem kell olyan trükkös dolgokra is odafigyelni, mint kuplung meg váltó.
Ráadásul a Mazda amúgy is túl nagy, vegyünk egy kisebbet, csinosabbat. Így jutottunk a kék Toyotához, ami többé-kevésbbé mindenben megfelelt az elvárásoknak, csak éppen az én életem értelme nem hajlandó vezetni.
No nem a kocsival vannak problémái, az elvi kifogások továbbra is a vezetés mondakörben lelhetőek fel.
Hamarosan azon kaptam magunk, hogy én használom a Toyotát, a Mazda pedig mozdulatlanul ázik-porosodik az utcán.
Teljesen értelmetlen állapot - morogtam - a Mazdát eladjuk, felesleges nekünk két autó. Párom beleegyezőleg bólogatott, én pedig nekiláttam férfiúi kötelessségem teljesítésének, nevezetesen a felesleges Mazda eladásának. Igen ám, de időközben lejárt a WOF-ja, s így csak jelentős árengedménnyel tudtunk volna megválni tőle.
Három hónapnyi utcai tartás után elvittem egy mások által ajánlott szervízbe, ahol a perzsa tulajdonos-szerelő azonnal meg is húzta a vizsgán. Kérdésemre, hogy mibe kerülne nála a javítás, szemtelenül $500 mondott. Lajossal egymásra néztünk, aztán úgy döntöttünk, a hibák nagyobb részét önerőből is kivállóan, töredékösszegből meg tudjuk javítani.
Én ugye nem vagyok egy könyékig motorházban turkáló szaki, de Lajos (neki is három kocsi áll az utcán), épületgépészként még elvégzett egy autószerelő tanfolyamot - pont az ilyen esetekre.
Hétvégén aztán nekiláttunk a Mazdát bütykölni: a kisebb dolgokon simán túl is jutottunk, amikor is a bal első teleszkópcserére került volna a sor. Itt azután megakadtunk, majd elnapoltuk a további munkálatokat.
A Mazda visszakerült a házunk elé az utcára, s hogy hogynem, azóta minden hétvégre találtunk jobb elfoglaltságot.
Időről-időre azért felmerült bennem, hogy mégiscsak kezdeni kéne vele valamit, de gondolat elhatározássá érését minduntalan megakadályozta a várható kényelmetlenségek felidézése.

A végső irracionalitás azonban egy hónapja tette tiszteletét nálunk. A történet érthető folytatásához pedig feltétlenül szükséges egy kis kitérő, íme:

Nevezzük Ricsinek azt a szerencsétlen lúzert, aki tavaly ősz elején, heveny ön- és Magyarország-undortól vezérelve, mindent pénzzé tett és egy barátjával Új Zélandra költözött.
A barátjának ehhez a lépéshez semmiféle anyagi háttere nem volt adott, ám Ricsi, mert jótét lélek, fizetett (repülőjegyet, szállást, ételt-italt, majd húzos kórházi számlát), akár a katonatiszt.
Ne menjünk most bele, hogy Ricsi képesítései, múlt és levetett hazai élete mennyire predesztinálták egy sikeres emigrációra (legyen elég annyi, hogy egy szót sem beszélt angolul, értékelhető iskolai végzettséggel nem rendelkezik, ahogyan használható munka-tapasztalattal sem). Megismerkedésünk után egyetlen 20 centest sem tettem volna rá, hogy sikerül itt maradnia.
Hogy mi történt közöttük - már a barát és Ricsi közt - sosem tudjuk meg, mindenesetre e nemes kapcsolat felrobbant, átalakult keserű gyűlöletté.
Teltek múltak a hónapok, és láss csodát, Ricsi job-offert kapott, egy aluminium joinery-ben (olyan üzem, ahol alumínium alkatrészekből ablakot, ajtót szerelnek készre). Mi a csuda, gondoltam én, mégiscsak sínen az élete.
Persze Ricsi vérbeli lúzer, így a legjobb lehetőségeket is tragédiába tudja fordítani. A munkavállalási engedély megkérésekor, becsülettel beírta, hogy ő bizony január óta dolgozik. Vagyis hivatalosan elismerte a kérvényében, hogy lassan fél éve illegális munkavállaló. Nem okozott tehát nagy meglepetést, amikor az Immigartion Office, a kérelem beadását követő harmadik hónapban elutasította, és felszólította, hogy haladéktalanul (a haladéktalan az új-zélandi bürokráciában 42 napot jelent) hagyja el az országot.

Az egész történet úgy kapcsolódik hozzám és az autókhoz, hogy ex-barátja (nem, nem úgy voltak barátok) a tartozása egy részének kiegyenlítése fejében, egy kifejezetten pofás, Isuzu Bighornt adott neki.
A mi Ricsink hatezer dollár értékben számolta be. (Ez majd később fontos momentum lesz, kéretik észben tartani.)
Jött tehát a kiutasító végézés, Ricsi azonban nem volt rest, azonnal megfellebezte. Közben persze elfogyott a pénze, az aluminium joinery-ben sem dolgozott már, leginkább kölcsönökből és szívességekből tartotta fent magát. Ismét elutasították, ezúttal a fellebezését.
Ám (az Immigration útjai kifürkészhetetlenek), javasolták, adja be a kérelmét újra, ezúttal helyesen kitöltve, és nem hivatkozva az illegális munkájára.
Mint halottnak a szenteltvíz, gondoltam magamban. Így érezhette Ricsi is, aki egyszerre észbekapott, hogy szeptemberben lejár az egy éves nyitott repülőjegye, arra pedig végképp nem lesz pénze, hogy újat vegyen.
Legyen elég annyi, hogy ekkor merült fel először, hogy megveszük tőle a Bighornt, no nem mintha kellett volna a harmadik autó, hanem utolsó mentsvárként, ha sehogy másképp nem tud pénzt csinálni belőle.
Szégyeltem is magam, mert azt gondoltam, pofátlanul kevés, amit hajlandóak vagyunk adni, ám vele ellentétben nem akartam lúzerré vállni.
Ő hatezer dolláért számította be, szerintem nem ért többet négynél, de mert a hátsó diferenciálmű hangja egy Ikarus busszal történő utazás élményével ajándékoz meg, úgy véltem, komoly szervíz vár rá.
Ráadásul megtakarításaink nagyobb része életem értelme Magyarországi látogatását és költekezését hivatott fedezni, így aztán mindössze 2500 dollárt ajánlottam végső mentőövként. Mondom, még lelkifurdalásom is volt emiatt.
Aztán megtörtént, ami azonnal zárójelbe teszi az Immigration Office teljes működését: két elutasítás után, harmadik próbálkozásra Ricsi megkapta két évre a munkavállalási engedélyt.
Hurrá, marad.
Megkönnyebbültem, mégsem kell ebbe a méltatlan helyzetbe belemászni. Igen ám, de a mi Ricsink lúzer.
Elhatározta, hogy mindenképp eladja a Bighornt, mert kell a pénz: tartozást visszafizetni, új albérletet taláni, miegymás. Gondoltam magamban, ez már kívül esik az én hatókörömön, ideje van, nem kergeti tatár: kényelmesen pénzé teheti a dzsippet.
Kivitte az autópiacra, majd a harmadik hétvégén sikerült is vevőt találnia: 3500 dollárért vitte volna egy tongai jószág. Sajnos nem volt nála elég pénz, de 1200 dollárt kifizetett előlegbe, majd csütörtökön hozza a többit.
Ha csütörtökön nem is - a szigetiek időfelfogása meglehetősen furcsa -, de pénteken megjelent a tongai, ezúttal egy autószerelőt is hozott. Az pedig kipróbálta és megnézte a Bighornt, feltűnt neki ez pici probléma a hátsó diferenciálművel, s miután a mi Ricsink erről elfelejtette tájékoztatni jövendő vevőjét, az üzlet kútbaesett - teljes joggal követelték vissza az előleget.
Azt az 1200 dollárt, amit Ricsi már eltapsolt időközben.
Így esett, hogy idegességtől és félelemtől remegő hangon, egy vasárnap délután felhívott, hogy mégiscsak életmentő lenne, ha megvenném a Bighornt - vissza kell fizetnie az előleget, különben a tongaiak kicsontozzák, esetleg meg is eszik.
Morogtam egy sort, nemigen fűlött a fogunk az ügylethez, de mert gyakorta felemlegettem a nemzeti anomáliánkat - márhogy a magyar nem tart össze és segít másikon, ha külföldre szakad -, nem akartam, hogy rámsüljön: én is csak prédikálok.
Hétfőn aztán átvettem a dzsippet, még mindig erős lelkifurdalással. Kérdem Ricsit, mit kell tudnia az autóról, már a hibás hátsó difiművön kívül. Semmitse - válaszolta. - Tökéletes állapotban van, sosem vált volna meg tőle, ha nincs rászorulva.
Időközben életem értelmével elhatároztuk, nem tartjuk meg pár hétnél tovább: mennie kell a Mazdával együtt. Így a racionális.
Kedden este squasholni indultam a böhöm gépjárművel, ám elkövettem azt a hibát, hogy nem foglaltam előre pályát, így öt perc után hazafelé vettem volna irányt. Ha indul a Bighorn.
Nem indult: annyi elektromos áram sem volt benne, ami egy szentjános bogarat derengésre késztetne.
Meglehetősen indignálódva vettem tudomásul a tényt, majd a mi Ricsinket kérdőre vonva kiderült: tudott ő erről, csak a harci idegességében elfelejtett tájékoztatni. De ne aggódjak, háromhetente csak egyszer fordul elő az ilyen, meg különben se használjam egyszerre a lámpát, meg a rádiót...
Dúltam-fúltam, és csendben reménykedtem, hogy az újabb hiba ellenére mégiscsak pénzünknél maradhatunk, a piacon csak elviszik annyiért, amennyit mi fizettünk érte.
Elkövetkezett a hétvége, pénteken megpróbáltam beindítani. Hétközben az ominózus leállás, majd bikázás utáni hazagurulás után nem mertem használni, nehogy az irodából hazafele menet ne induljon: rohadt nagy dög, tologatni nem lehet, és ha véletlenül nem úgy állok meg vele, hogy az orrához odaférjen egy másik autó, még bebikázni sem tudom.
Szóval pénteken délután ismét beleülök: se kép, se hang. (Pedig az akkumlátor igazoltan három hetes.) Már akkor gyanús lehetett volna, hogy a bebikázása sem ment egyszerűen: másfél óra után kellt életre, épp, amikor már feladtam volna. Ravasznak képzeltem magam, mint az egyszeri róka, gondoltam elmegyek egy nagyot autózni, had töltődjön fel az akkumlátor, így aztán jó eséllyel bírni fogja a vasárnapi autópiacot. Elhatoltam tehát Silverdale-ig az autópályán, meg vissza, majd 100 kilométer: ennyinek elég kell lennie.
Szombaton reggel próbálból beültem: a Bighorn nem indul. Dühöngeni, törni-zúzni lett volna kedvem - ugrott az értékesítés, nem úszom meg a javíttatást.
Kérdezősködtem, ki mit gondol, mibe kerülhet ez az akció. Pár száz dollár - nagyjából ennyire tippelte a konszenzus.
Jólvan, még mindig van remény, hogy ne bukjunk rajta - morfondíroztam.

Szerdára jelentettem be az ismerős és megbízható autóvillamossági szervízbe: reggel ötkor keltem, hogy legyen másfél-két órám beindítására.
Délben hívnak a szervízből: meg tudják csinálni, de nincs jó hírük. Generátort kell cserélni, meg a motortér teljes elektronikai paneljét, az ugyanis nagyrészt elolvadt, reléstől-mindenestül.
995 dollár adóstul.
Damn'!!!
Amikor meghallottam az összeget, azt hittem mentem kivetem magam az emeletről. Egyszerre teljesen világossá vált, nem tudjuk annyiért eladni, amennyibe nekünk került.
Marad tehát a Bighorn, immáron a Toyotának és persze a Mazdának kell mennie. Végülis dzsippem még úgysem volt soha.

Ugyanakkor levontam a végső tanulságot, feltaláltam egy újabb darab spanyolviaszt:
Ne kezdj lúzerre, még segítőszándékkal sem, mert óhatatlanul lúzerré válsz magad is!

Update: Időközben a Toyotának is lejárt a WOF-ja. A perzsa persze meghúzta ezt is - mielőtt eladhatnánk, megcsináltathatom, vagy szerelgethetünk Lajossal. Mondtam már, hogy utálom? Csak annyit szeretnék, hogy legyen EGY rohadt gépjárművem, ami teszi a dolgát, nem kell sem bütykölni, sem szerelőhöz hurcibálni.

Update 2.: Ricsi megígérte, hogy kifizeti az elektromos javítás 995 dolláros számláját. Heti ötven dollárjával. Rémisztő lúzerek vagyunk...

október 11, 2006

Autók és Auckland

Most, hogy kicsit lenyugodtam, nem tudom sírjak-e vagy nevessek.*

Szóval ma az autókról akartam írni, illetve az aucklandi tömegközlekedésről. Emlékszem, még valamikor az elején azt mondtam, hogy majd jól kiderül, milyen dolog Új Zélandra költözni, és eddig még nem derült ki szinte semmi. Hát majd most.

Tehát:
Auckland nagy város, már nem lélekszámra - 1.24 millió lakos -, hanem területre. 1086 négyzetkilométer, ami akárhogyan is számolom, nagyjából a duplája Budapestének (525 km2). Ezzel szemben tömegközlekedés nincs. Illetve van valami, amit annak csúfolnak - például némi buszközlekedés és egy pár éve felélesztett vonat, ami leginkább a HÉV-re hajaz -, de gyakorlatilag elhanyagolható hatékonyságú, és a mindennapi életben használhatatlan.
Én például helyi mércével mérve nem lakom vészesen messze a munkahelyemtől - 15 km -, de ha tömegközlekedve szeretnék bejutni, akkor átszállással, 1 óra 7 perc alatt érnék be, 7 dollár 50 centes jegyáron. Ez ugye oda-vissza $15. Ha a mostani árakat nézem, ezért 10 és fél liter benzint kapok, amivel legkevesebb száz kilométert tudok autózni, nem számítva, hogy a csúcsforgalomban is csupán fél órát kell vezetnem. Van ugyan havi bérlet - 200 dollár momentán - de rövid fejszámolás után kiderül, hogy az sem bolt.

Ezzel szemben Új Zélandon a legolcsóbb az autótartás. (Ezt mondjuk nem ellenőriztem le, de valahol olvastam, megragadt bennem, és itt élve teljesen hitelesnek tűnik).

Egyfelől a jó állapotú használt autók ára mulatságosan alacsony. Nemcsak az itteni jövedelmekhez képest, de objektív mércén is. Anélkül, hogy nagyon belemennék a részletekbe: durván $1000 körül már teljesen elfogadható kocsit tud venni magának az ember, $6-8000-ért pedig keveset futott, pár éves modellt.
Az új, szalonautó árakról nincsenek részletesebb információim, de első blikkre olcsóbbak a magyar áraknál.

Másfelől ugye olcsóbb az üzemanyag is: jelen pillanatban $1.43 a benzin literje míg $1.03 a dieselé. Mondjuk a diesel autó tartása kicsit trükkösebb - van úgynevezett Road Charge, amit kilométer alapján kell fizetni, de ha ezt is beleszámolom, akkor sem sokkal több $1.25-nél a diesel.

Nincs kötelező biztosítás, zöldkártya és súlyadó - van helyettük Registration, amit lehet 3-6-9 hónapra vagy egy évre fizetni (egy évre $183), illetve van WOF (Warrant of Fitness), ami leginkább a mi műszaki vizsgánknak felel meg. A WOF-ot hatévesnél fiatalabb autókra 12 havonta, az ennél öregebb autókra 6 havonta kell megcsináltatni. A WOF díja változó: nagyjából $30 körül van, de épp most találtam egy szervízt, ahol már $17.50-ért megcsinálják.
Persze, ha a WOF-on elhúzzák az embert, akkor fizetheti a javítás költségeit, de alapesetben egy rendben lévő gépkocsi TCO-je (Total Cost of Ownership): autó ára+$183/év+$35/év (hat évesnél öregebb benzines járgány esetén).
Tegyük hozzá még, hogy az autópálya használat ingyenes, és a parkolási díj sem haladja meg budapestit, viszont sokkal könnyebb nem fizetős helyet találni.
Ez mulatságosan alacsony összeg, ha valakinek nincs errefele autója, semmiképpen sem azért, mert nem engedheti meg magának.

Hmm... Hogy mit is akartam ebből az egészből kikerekíteni? (Mondjuk első tanulság: nem okos dolog sört inni bloggolás közben, mert ilyen sefüle-sefarka bejegyzések születnek.)
Ja, igen: nyilván a fentebb kifejtettek is hozzájárulnak ahhoz, hogy az autó sokkal kevésbbé státuszszimbólum. Vannak persze kivételek, de alaphelyzetben leszögezhetjük: az autó milyensége és birtoklása nem szempont csajozáskor, sőt más tekintetben sem különösebben imponálási tétel.

(*Autókkal kapcsolatos személyes nyavajgásaim, és a helyi magyar kolónia autótartási szokásai egy következő post-ban.)

október 10, 2006

Visszatértem

Az elmúlt időkben sem kedvem, sem energiám nem volt írni, hovatovább már azt fontolgattam, hogy felhagyok a bloggolással.
Aztán mégsem.
Ebben a döntésemben persze sokat segített, hogy nincs akkora hajtás az irodában, illetve, hogy sikerült éppeszű munkaidőt kiharcolnom magamnak: reggel nyolctól, fél-ötig.
Ez már a harmadik munkaidőbeosztásom itt: eleinte elég volt otthonról dolgoznom, de ahogyan egyre magasabbra hágtam a céges ranglétrán, úgy szigorodtak az elvárások is. A mélypontot őszre (már az itteni őszre) értem el: reggel kilen harmincra jöttem és bár hivatalosan 6-ig tartott a munkaidőm, de hétnél előbb ritkábban végeztem.
Ősszel és a télen nem bántam különösebben (persze azért el tudtam fáradni, akár egy kutya), de amint kitavaszodott - sőt küszöbön a nyár -, elkezdtem lázadozni: ez még sem járja, az egész napom elmegy így. Végül a felmondási kísérletemkor (erről majd később) megoldódott ez a probléma is, úgyhogy épeszű időben végzek: ha van kedvem, akár délutánra is tervezhetek programot.
Ennek az új munkaidőnek pedig megvan az a csodálatos mellékeredménye is, hogy reggel, mikor érkezem, másfél óráig egyedül vagyok bent, ami gyakorta a növelni tudja a hatékonyságomat, és persze időt enged arra is, hogy rendszeresen írjak ide.
Tegnap egyébként tovább feszítettem a húrt: ultimátum szerűen bejelentettem a főnökségnek, hogy október végétől márpedig én fél nyolcra járok, hogy 4-kor végezhessek.
Beleegyeztek.

A Blogger megújulása is kapóra jött - ugyan még mindig nem vagyok maradéktalanul elégedett vele -, de legalább már vannak Tagek, RSS, és az egész szerkesztőfelületet kicsit jobban összerakták. Viszont azzal hogy átköltöztettem magam a Blogger Beta-ra megszűnt a Google AdSense-m. Nem mintha óriási veszteség lenne - eddig mindösszesen 67 centnyi bevételt generált, erről pedig szívesen lemondok a fejlettebb szolgáltatásokért cserébe.

Auckland parádé és a video megosztás II.



Jó rég nem írtam, és most, hogy megint kedvem támadt hozzá, meglepve tapasztaltam, hogy a YouTube valamiért elérhetetlenné tette a videómat.
Annakidején szerencsére feltöltöttem a Google-ra is, bár el voltam kámpicsorodva, hogy mennyi időbe telt, amíg jóváhagyták.

Itt viszont megvan, úgyhogy azért is szerepelni fog.